Fél lábbal él teljesebb életet Roland

Sokan talán már ismerik Máté Roland történetét. A 32 éves, életvidám televíziós riporter és rádiós műsorvezető augusztusban, egy buliban rosszul lett, az élete is veszélybe került. A szegedi orvosok megmentették, azonban a bal lábát térd alatt amputálni kellett.

Kezdetben nehezen viselte a történteket, ám októberben blogot indított a Facebookon Egy pillanat – Az élet lábatlankodása címmel, amelyben leírta a történteket, illetve azt, hogyan változott meg szinte minden körülötte. Mi is erről, a változások elfogadásáról kérdeztük.

– A legfontosabb, hogy rájöttem: amikről azt gondoltam, hogy alanyi jogon járnak nekem, például az értelmes gondolkodás, a kezeim, a lábaim, azokról már tudom, hogy valójában kiváltságot jelentenek. Olyan apró dolgokat kezdtem el értékelni, amelyek korábban fel sem tűntek. Egy példa: amikor a műtét utáni kilencedik napon áttoltak az intenzívről, akkor láttam először újra a fák leveleit, éreztem a napsütést az arcomon. Ezeknek is lehet nagyon örülni – mesélte.

Elmondta, mennyit változott a hozzáállása: sokkal jobban kifejezi az érzéseit mások felé.

– Eddig is szerettem a családomat, a barátaimat, ám most igyekszem ezt minden egyes alkalommal kimutatni feléjük – fogalmazott.

Régebben belebetegedett, ha nem jutott el a Balaton Soundra, mert dolgoznia kellett – ezekre már mosolyogva gondol vissza.

– Bulizni továbbra is akarok, és élvezni is fogom, csak nem lesz ennyire fontos. Egy ilyen eset után mindenki átértékeli, mije van, és a valóban értékes dolgokra kezd el fókuszálni.

Ez egy érdekes kérdést vet fel: miért kell vajon sok esetben egy életre szóló trauma, tragédia, hogy átalakuljon az ember értékrendje?

–  Semmi sincs véletlenül, így állok az amputációhoz. Valamiért ezt meg kellett tapasztalnom az életemben. Hogy miért, azt nem tudom, de nem is keresem rá a választ. Megtörtént, és kész. Az biztos, hogy ha mindene megvan az embernek, a kis dolgokat nem értékeli eléggé. Az örömforrás ilyenkor máshol kezdődik. A többség nem szeret munkába indulni reggelente, én viszont alig várom, hogy megkapjam a műlábamat, és újra felálljak. Talán furcsán hangzik, de ezt is ajándéknak fogom fel: sokan egy életre kerekesszékbe kényszerülnek, ám ha minden jól megy, én jövő nyáron már újra járni tudok majd – fogalmazott.

Hozzátette: azt ajánlja, senki ne vegye természetesnek, hogy egészséges, és megvan minden végtagja. Vagy éppen azt, ha képes egyedül kimenni a mosdóba, vagy megfürdeni esténként. Tudatosítsa magában, hogy ezek olyan dolgok, amiért hálásnak kell lenni.

Roland szerelmi életében is jelentős, egyben pozitív változást hozott az amputáció.

– Rengeteget köszönhetek a barátnőmnek, örökké hálás leszek neki azért, ahogyan az augusztus óta eltelt időszakot kezelte. Amikor történt az eset, nem alkottunk egy párt, de akkor is jó kapcsolatot ápoltunk. A kórházban eltöltött napok viszont összekovácsoltak minket. Egy huszonéves lánytól nem várnám el, hogy természetesnek vegyen egy ilyen helyzetet, ő mégis bármikor végigtol kerekesszékben az utcán. A legutóbb volt egy meghatározó pillanatunk: ültem a székben, fogta a kezemet és adott egy puszit, miközben körülöttünk gyönyörű őszi színekben pompáztak a fák. Egészen biztos, hogy ezt a szituációt nem éltem volna meg olyan intenzíven, ha még meglenne mindkét lábam.