„A szerelem örökláng, nem lesz parázs soha” – interjú Müller Péterrel

– Tavaly jelent meg könyve Vallomás a szerelemről címmel, amelyben saját érzéseiről, tapasztalatairól is ír. Ön hogyan éli meg a szerelmet?

– Valóban, a könyvemben az életem a nyersanyag, de a saját tapasztalataimat igyekeztem kiszélesíteni, így született egy nagy esszé a szerelemről. Hatvankét éve vagyok szerelmes – hiába telt el sok idő, és öregedtem meg közben, hiába változott a világ, a társadalom, én és a feleségem is, ez nem múlt el. A könyvben nem egy felvillanást nézek, nem egy hirtelen fényjelenséget, ami általában jellemző a lírai költeményekre, hanem valami olyasmit, ami maradandó. Épp ezért kezdtem el keresni, kutatni, hogy mi az, ami elválasztja a szerelmet a szeretettől. Ez egyébként a magyar nyelv csodája: csak nekünk van külön szavunk a szeretetre és a szerelemre. A világ egyetlen más népénél sincs ez így. Angolul a love az love…

– Sokan érvelnek azzal, hogy a szerelem egy idő után átalakul szeretetté egy kapcsolatban. Akkor ez csak játék a szavakkal?

– A szerelem örökláng, nem lesz parázs soha. Nem csak egy érzés, több annál: egy élmény. Az a saját tapasztalatom, hogy ha finoman rajta tartom a figyelmemet a szó értelmén, nem alakul át. Változni persze változik, a jelentés mögül a testi kívánság, az erotikus vonzalom szükségszerűen átmegy sokféle stáción – a feleségem nyolcvankilenc éves, én nyolcvanhárom leszek. A szerelem érzése viszont örök: ha tudom, hogy ő a lelki társam, akkor ez az állapot fennmarad. Szeretni sok mindenkit lehet, de szerelmesnek lenni nem lehet sok mindenkibe, csakis egybe.

– Mert létezik a nagy ő? Egy igazi van?

– Ennek a kérdésnek egy külön fejezetet szenteltem a könyvben. Nem tudtam megkerülni, meg akartam érteni. Ha az ember szerelembe esik, és ameddig intenzíven szerelmes, azt kell éreznie, hogy az igazival találkozott – aztán ha ez két napig tart, akkor arra a két napra szólt az élmény. Ha az van, hogy „ő még nem az igazi, az majd csak ezután jön”, az nem szerelem. Eszméletlen sok csalódás és kudarc lakozik ebben, de létezik az igazi. Attól, hogy mondjuk az ember még soha nem nyalt sót, kell, hogy tudja, létezik a sós íz. Az igaz szerelemmel is ez a helyzet: valahol tudjuk, hogy lennie kell.

– A feleségével 1956-ban ismerték meg egymást. Hogyan lehet hosszú időn keresztül életben tartani a szerelem tüzét?

– Az emberi akarat mágikus akarat, de a szerelem esetében egy olyan hatalomról van szó, ami ennél erősebb. Van egy idézet Dante Isteni színjátékából, amelyet Beatrice mond: „a látást kell tartanunk alapnak a boldogságra, nem a szerelmet, mely csupán a látásból fakadhat”. Vagyis amíg az ember csak érez, nincs mögötte az a bizonyosság, amit a látás ad. A látás pedig tudás, felismerés, ráismerés. Feljebb van a látás, mint az érzelmi vihar. Ha az ember valamit meglát, hogy az úgy van, az a léleknek egyben egy belső értelmi funkciója is, nem csak érzelmi. Megértem a sorsomat.

– Mire számíthat, aki részt vesz a szegedi előadásán?

– Mielőtt leülök beszélni, mindig körülszimatolok a teremben. Igyekszem megérezni, kik vannak ott, és milyen kérdéseket hoztak a szívükben, igyekszem hallgatni önmagamra. Ilyenkor ihletett állapotba kerülök, éppen ezért kérek meg mindenkit, hogy csukják be az ajtókat, és legyen teljes csend. Nem kottából játszom, azaz sosem tudom előre, mi lesz. Az adott hely láthatatlan erőterével dolgozom, és a levegőben lévő kérdőjelekre válaszolok.