Edzői kihívások a parasportban – interjú Csamangó Attilával

– Versenyzőként és edzői pályafutása elején is ép sportolók között dolgozott. Mennyiben igényel más munkát a fogyatékkal élőkkel való munka?

– Ezen én is elgondolkodtam, amikor 2015-ben megkaptam a felkérést, hogy tudunk-e segíteni Suba Robinak az edzésmunkában. (A Suba Róberttel korábban készített beszélgetésünket itt találod – a szerk.) Edzőtársammal, Győrfi Tamással korábban nem foglalkoztunk parasportolókkal, de úgy voltunk vele, megpróbáljuk. Hamar kiderült, hogy a vízen elvégzett munkában szinte semmi különbség nincs, és Robi is egyből jelezte, hogy nem szeretne külön bánásmódot, finomkodást.

– A vízreszállásig, valamint az edzés végén azonban pluszfeladatok is adódnak.

– Szegeden a Maty-éren és a vízitelepen edzünk, előbbi teljesen akadálymentesített. Amíg Robi és másik parasportolónk, Varga Katalin átöltözik, leviszem a hajót a mólóhoz, ahová utánam jönnek. A be- és kiszállásban kell segíteni, de utána a hevedert ők kötik meg, az ülést ők állítják be maguknak. A vízen pedig megy minden a maga útján.

– Fizikai kontaktus is kialakul, amikor eljuttatja a kerekes széktől a hajóig a versenyzőket. Kell ehhez egy bizalmi viszony?

–  A versenyzők elfogadják a helyzetet, pedig eleinte én is féltem tőle. Megbeszéltük, mi legyen a módszer, majd azt követtük. Nem neheztelnek, ha esetleg rosszul érek hozzájuk. Általánosságban azt gondolom, hogy határozottságban, céltudatosságban a fogyatékkal élő sportolók felülmúlják az épeket, nem véletlen, hogy sokszor hozzuk fel őket példának a fiatalok számára. Rengeteget foglalkoznak a körülményekkel, a technikai elemekkel, mindent megtesznek azért, hogy kihozzák magukból a maximumot. Itt is nüanszokon múlik egy érem.

– Edzőként, emberként formálták önt a sportolók?

– Mindenképpen. Sokszor belegondolok, hogy ha néhány ép embernek lenne annyi kitartása, küzdeni tudása, mint nekik, mennyivel előrébb tarthatnának. Amikor nehéz helyzetbe kerülök, én is átértékelem a dolgaimat, és mindig arra jutok: ugyan mi okom lenne panaszkodni? Egészséges vagyok, mindent meg tudok oldani egyedül – ezek olyan dolgok, amiket értékelni kell, még ha néha magától értetődőnek is tűnnek.

– Ismerve a versenyzőket, nem hiszem, hogy sokat „drámáznának”. Milyen hangulatú a közös munka?

– Sokat nevetünk. Olyan helyzeteken is, amelyre más nem biztos, hogy így reagálna. Egyszer egy szarvasi edzőtáborban elfelejtettük lefékezni Robi kerekes székét, amit a szél befújt a vízbe, utána jó darabig azt pecáztuk ki a mélyből.

– A parasportolók ritkán gazdagodnak meg, feltételezem, hogy ez az edzőikre is igaz. Viszont a szakmai megbecsülést mintha jobban lehetne érezni az utóbbi években.

– Így igaz! Olyan rendszer épült ki a parasportban, amely odafigyel a résztvevőire. Felértékelődött a munkánk, ezt egyaránt érezzük az egyesületünk, a szövetség és a paralimpiai bizottság részéről. Egyre jobb feltételek között készülhetünk, de ezért a sportolók is tesznek: ha kapnak is pénzt a versenyzésért, azt visszaforgatják az edzésekbe. Kati és Robi egyaránt munka mellett sportol, ezt nem szabad elfelejteni. Az edzői viszonyok? Sosem tudtam ezt munkahelynek felfogni, csakis hivatásnak, így megtalálom benne a kihívásokat. Sok lemondással jár, de aki szereti csinálni, az nem foglalkozik ezzel.