Elszakíthatatlan kötődés

A nap vöröslő sugarai még búcsúzóul végigsímitják a kiváros régi épületének falát. Egy fiatal, törékeny nő áll az ablak előtt, tekintete távolba réved. Kezében egy régi fénykép, amely egy mosolygós pár boldog pillanatát örökíti meg, de a kép mögötti történet sokrétűbb, mint amit a vidám arcok mutatnak.

Nóra mindig is tudta, hogy Bence különleges szerepet tölt be az életében. Egyetemi éveik alatt ismerkedtek meg, amikor a sors – vagy talán csak a kollégiumi sorsolás – egymással szemközti szobába sodorta őket. A kezdeti véletlen találkozások hamar barátsággá alakultak, melyek az idő múlásával mélyebb érzelmekbe fordultak. Bence lovagias és gáláns volt Nórával szemben, mintha egy másik korból érkezett volna, amikor a férfiak még tudták, hogyan bánjanak egy nővel.

Egy téli estén, amikor hirtelen elkezdett szakadni a hó és leállt a városi közlekedés, Nóra pedig a délutáni enyhe időnek megfelelő öltözetben az egyetem könyvtárában ragadt. Kétségbeesetten hívta fel Bencét, hogy segítsen neki hazatérni. Bence azonnal útnak indult, a hátizsákjában Nóra nagykabátjával, hogy a segítségére siessen. A hófúvásban végig magához ölelve védelmezte Nórát a széllel és a hideggel szemben, óvatosan vezetve őt a csúszós járdákon. Félúton egy kapualjba húzódva egy előre elkészített, meleg teával teli termosszal lepte meg, amit magával hozott, tudván, hogy Nóra fázni fog az úton. Ez a gesztus mély benyomást tett a lányra. Először érezte igazán, hogy fiú ilyen mértékben gondoskodik róla.

Egy áprilisi délutánon, Nóra magányosan ült az íróasztalánál, várakozó tekintettel bámulva a mobilját. Bence már napok óta nem jelent meg a kollégiumban, és senki sem tudta, hol lehet. Próbálta elhessegetni a fejében cikázó aggodalmakat, de a szorongás egyre csak nőtt benne. Először próbált megértő lenni, hiszen tudta, Bence gyakran van elfoglalva különféle projektekkel, de ez az eltűnés túl hosszúra nyúlt ahhoz, hogy egyszerűen csak a megszokott elfoglaltságnak tudja be.
Az első nap még reménykedett, a másodikon aggódni kezdett, a harmadikon pedig kétségbeesett. Barátai próbálták vigasztalni, mondván, biztosan csak valami fontos dolga akadt, de Nóra szívében mélyebbre hatoló félelmek lappangtak.
Amikor Bence végre megjelent, négy nap elteltével, Nóra vegyes érzésekkel fogadta. Megkönnyebbült ugyan, hogy jól van, de ugyanakkor düh és csalódottság kavargott benne amiatt, hogy Bence ennyire könnyedén kezelte az eltűnését. A magyarázata pár szóban csak ennyi volt: „Sajnálom, sürgős családi ügy volt, nem volt térerőm.” Mindez olyan könnyedén hagyta el az ajkát, mintha egy elmulasztott randiról beszélne, nem pedig egy napokig tartó eltűnésről. Nóra megpróbált megértő lenni, de ez az eset mély nyomot hagyott benne.

Bence diplomaosztója után a való élet kezdete nem hozott javulást a kapcsolatukban. Miközben Bence a munka világában próbálta megtalálni a helyét, Nóra még az utolsó egyetemi évét töltötte, küszködve a záróvizsgák és a diploma munka stresszével, amit Bence időnkénti váratlan eltűnései nem könnyítettek meg, hiszen ilyenkor semmi másra nem tudott gondolni, csak a hol és miértre. Amikor bence előkerült minden újra szép és jó lett.

Egy meleg nyári délutánon, amikor a nap fényben fürdette a várost, Bence egy titkos helyre vezette Nórát. A város szélén, egy eldugott sziklás hegyoldalra kirándultak, amelyet kevesen ismertek és ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt a környékre. Nóra szíve hevesen dobogott, amikor Bence kezét fogva, lassan felkapaszkodtak a sziklás ösvényen. Ahogy a nap lassan a horizontra ereszkedett, a világ mintha megállt volna körülöttük és csak ők ketten léteztek.
Gyönyörködve szemlélték a nyugvó nap sugarai által bearanyozott panorámát és a város fényeit, amelyek pislákolva kezdtek életre kelni az alkonyban. Bence karjainak biztonsága, a végtelen kilátás és az utolsó napsugarak melegsége, mintha egy másik világba repítette volna őket, mintha minden gond és aggodalom eltűnt volna.
Bence, a különleges pillanatok mágusa, elővarázsolt a hátizsákjából egy pezsgőt, két pohárral, amit titokban hozott magával. A puha fűben letelepedve, a pezsgő isteni aromáját élvezték, miközben a város fényei alattuk lassan ezernyi fényponttal díszítették fel a tájat. A csevegésük könnyed és nevetéssel teli volt, mintha a világon semmi sem számítana, csak ők ketten.
Ebben a pillanatban Nóra úgy érezte, mintha valóban a mennyekben lenne. Bence figyelmessége, a meglepetés pezsgője, a titkos hely varázsa – minden tökéletesen összeállt, hogy ezt a napot felejthetetlenné tegye. Ahogy a nap fényei végleg elhalványultak és a csillagok kezdtek felébredni az égen, Nóra és Bence egymás szemébe néztek. Tudták, hogy ez a pillanat, ez az ölelés örökké a kettejük és a sziklás hegyoldal titka marad.

Egy borús délutánon, amikor Nóra az íróasztalánál ült, az egyetemi könyvtár csendjében, próbált a tanulmányaira koncentrálni, de a gondolatai folyamatosan Bencéhez tévedtek. Már több mint egy hete nem hallott felőle. Egy hét, amelynek során minden nap, minden óra egyre csak növelte azt a szakadékot, amit fiú hirtelen eltűnései vájtak közöttük.
Nóra kimerülten tért vissza a könyvtárból, remélve, hogy talán Bence várja őt a szobájukban, de a hiú reményt újra csak a csalódottság zúzta szét. A szoba üres és csendes volt, csak a hideg esti szél zokogott a régi, ablak résein keresztül. Egy hét. Hét nap, amióta Bence szó nélkül eltűnt az életéből, mintha sosem lett volna része.
Nóra a mobilját bámulta, amely makacsul őrizte hallgatását. Üzenetek, hívások, amelyek válasz nélkül maradtak. Miközben a kétségbeesés lassan átjárta, percenként arra gondolt talán most, ebben a pillanatban megcsörren a telefon. De a csend továbbra is magányos maradt. A remény helyét a tehetetlenség és az egyedüllét töltötte be. Könnyes szemmel szenderült álomba.

A sok csalódás hatására elkezdte megkérdőjelezni a kapcsolatukat és Bence elkötelezettségét. Hogyan bízhat meg valakiben, aki ilyen könnyen eltűnik, anélkül, hogy szólna? Az együttlétük, amely sokszor tündérmesének tűnik, máskor maga a pokol a reménytelen várakozásokkal, most komoly próbatétel elé nézett. Nóra szívből szerette Bencét, de a gondolataiban ott motoszkált a kérdés: Vajon képes lesz-e valaha is teljesen megbízni benne?

Amikor Bence végre megjelent, könnyedén berobogott, mintha misem sem történt volna, Nóra szíve egyszerre dobbant meg örömében és fájdalmában. „Csak el kellett utaznom” – mondta Bence lazán, mintha ez a magyarázat kárpótolna minden elmaradt szóért, minden elszalasztott pillanatért. Mintha nem értené, hogy a távolléte milyen űrt hagyott Nóra szívében.

Bence saját útját járta, és csak időnként engedte, hogy Nóra is része legyen az életének, amikor neki éppen kedve tartotta. A bizonytalanság, amit Bence távollétei okoztak, mély sebeket ejtettek Nóra lelkén. Próbált beszélni Bencével, megpróbálta elmagyarázni neki, milyen fájdalmas számára, amikor váratlanul eltűnik. Egy rövid időre úgy tűnt, hogy Bence megérti, hogy változtatni akar, de nem sokkal később minden visszatért a régi kerékvágásba.
Nóra szülei és barátai aggódva figyelték a kapcsolat alakulását. Látták rajta a fáradtságot, a bizonytalanság okozta stresszt, amint az lassan az egészségi állapotára is hatni kezdett.

Ahogy Nóra a diploma megszerzése után egy új városban kezdte meg életét, a kapcsolata Bencével egyre bonyolultabbá vált. A találkozásaik, bár ritkábbak lettek, mégis minden egyes alkalommal intenzív érzelmeket hoztak magukkal. Nóra minden egyes újraegyesülésükkor úgy érezte, mintha minden nehézség, minden korábbi bánat eltűnne, amint Bence karjaiba zárta. De ahogy a hétköznapok visszatértek, úgy tért vissza a magány és a kétség is.

A kisvárosi munka új lehetőségeket hozott Nóra életébe, köztük egy kollégát, aki többet szeretett volna, mint egyszerű barátság. Ahogy ezt megérezte, Nóra rádöbbent, hogy döntés előtt áll. Válassza a biztos, de gyakran fájdalmas kapcsolatot Bencével vagy adjon esélyt egy új kezdetnek, amely tele van ismeretlen veszélyekkel, de új reményekkel is?

[totalpoll id=”16734″]

Kérlek, értékeld a cikket!
Ha 5-ösre értékeled, kattints a jobb szélső csillagra!