Egy mondatot vetett oda a rokona egy távoli ismerősömnek, nevezzük Gábornak, egy családi összejövetel során. Nem voltak annyira jóban, így semmi joga nem volt ahhoz, hogy kritizálja őt, pláne nem ilyen hangsúllyal. Mégis megtette.
Ez volt az a mondat, amely fenekestől felforgatta Gábor életét. Mert elgondolkozott rajta. Egészséges, fiatal férfi, csak éppen a családalapítás után felszaladt rá pár kiló. Aztán még néhány. Olyannyira, hogy átugrotta a 150 kilós lélektani határt. Nem akadályozta ez nagyon a mindennapi életben, olykor még sportolni is eljárt, a munkájában sem hátráltatta. Éppen ezért nem zavarta.
Amikor azonban a kisfiához társították a sorsát, elgondolkozott. Mi lesz, ha nem tud majd utánaszaladni? Ha még többet szed fel, és nem tudja őt ellátni? Vagy ha a legrosszabb következik be: az elhízásból fakadó betegség miatt nem láthatja majd felnőni?
Gábor nem csinált nagy dolgot, „csak” a heti két sörözést heti négy kocogásra cserélte. Elfoglalt ember, többet dolgozik, mint az átlag, mégis talált erre időt. Ha úgy adódott, felkelt egy órával hamarabb. Ha az kellett, tovább maradt fent este. Hiába repkedtek kint a mínuszok, elég volt ránéznie a kisfiára, hogy futócipőt húzzon, és elinduljon.
Eleinte csak néhány kilométert tett meg, azt is lassan. Majd egyre többet ment. Nem kapkodott, rászánta az időt minden nap. A távok egyre csak nőttek, a tempója pedig gyorsult, érezte, hogy jól halad. Alig telt el három hónap, amikor már elmondhatja: húsz kilóval kevesebbet mutat a mérleg.
Ráadásul ez sem elég neki, megszerette a futást, újabb célokat tűzött ki. Mindig számolgat, hogyan lehetne jobb az eredménye, olvasgat, mivel bírhatja jobban a hosszú távokat. És már idén le akarja futni a maratont. A felet vagy az egészet, ezt majd még meglátja.
Gábornak elég volt egyetlen mondat, valamint a saját akaratereje, hogy átalakítsa a napirendjét egy nagyobb cél érdekében. Folyton eszébe jut a rokona szemrehányó és túlzottan fájó mondata: „Ha így haladsz, nem látod majd felnőni a kisfiad”.