Nagyapám csodálatos világa

Nagyapám mindig is több volt számomra, mint egy családtag, ő volt a történetmesélő, a tanácsadó és a kalandok mestere. Egy olyan ember, aki minden helyzetben megőrizte humorát, bölcsességét, és sosem hagyott ki egy lehetőséget sem arra, hogy tanítson valamit az élet apró örömeiről. Emlékszem, ahogy a konyhában ültünk, és ő az asztalnál, a karosszékében keresztbe tett lábakkal mesélt a fiatalságáról, a szemeiben azon derűvel, amely csak azokban látható, akik igazán élveznek minden pillanatot.

Nem volt szüksége sokra ahhoz, hogy boldog legyen. A házban, a kertjében eltöltött idő elegendő kikapcsolódás volt számára, ahol a paradicsomokat és egyéb zöldségeket gondozta. „Minek utazni, mikor a világ csodái itt vannak a házunk táján?” mondta gyakran. A kert és a ház, amit saját kezűleg épített, a világot jelentette számára. A természet szeretete, a kertben való munkálkodás, ahogy meglátta és élvezte a hétköznapi dolgokban rejlő szépséget, mély benyomást tett rám.

Vasárnap reggeleken gyakran kísértem őt a piacra, ahol mindenkit ismert, és mindig volt ideje egy-egy barátságos szóra. Ezek a programok nem csupán a friss zöldségek és gyümölcsök beszerzéséről szóltak, hanem arról is, hogy megtanuljam, milyen fontos az emberekkel való kapcsolat. Nagyapa azt mondta, „a jó barátságok, mint a jó borok, az idővel csak javulnak”. Ezt a boros hasonlatot akkor még nem értettem, de megjegyeztem és ma már egyetértek vele.

Nagyapám számára az ezermesterkedés volt a legkedvesebb időtöltés. A garázs, amely műhelyeként szolgált, számomra a csodák birodalmát jelentette. Valódi tanulóteremmé vált, ahol nem csak a kezemmel, de a szívemmel is tanulhattam. Olyan hely, ahol az idő megállt, és minden egyes szerszám, minden repedt fadarab mesélt egy történetet. Itt tanultam meg, hogy az élet nem csupán a problémák megoldásáról szól, hanem arról is, hogyan találjuk meg bennük az alkotás örömét, a kudarcokban a tanulságot, és hogyan fordítjuk előnyünkre a kreativitásunkat.

Az egyik legemlékezetesebb tanítás, amit nagyapámtól kaptam, a világom formálásának művészete volt. Egy délután, miközben a garázsban dolgoztunk, nagyapa egy kis kalapácsot adott át nekem. „Ez nem egy szerszám,” mondta mély, megfontolt hangon, miközben figyelmesen a szemembe nézett. „Ez a változás eszköze. Minden egyes ütéssel formálod a világodat.”

A kalapács kezelésének első próbája során nagyapa humoros módon rávilágított a koncentráció és a figyelem összpontosításának fontosságára. Amikor egy pillanatra elkalandoztam, és az ütés nem a szeget, hanem az ujjamat találta el, a fájdalom heves volt. Könnyekkel a szememben, feldúltan hagytam el a csodák palotáját. Amikor a fájdalom enyhült, visszatértem, készen az újabb próbatételre, tanulva a figyelmetlenségem következményeiből. „A figyelem és a koncentráció nélkül a legkisebb feladatok is fájdalmas tapasztalássá válnak”, mondta nagyapa, miközben vigasztalóan rám mosolygott és megsimogatta a fejem.

Ez az érzéki tapasztalat nem csupán a fizikai fájdalomról szólt, hanem arról is, hogy a kudarcok és a szenvedés részei a tanulási folyamatnak. Nagyapa mindig ott volt mellettem, hogy segítsen és bátorítson, hogy próbálkozzak újra, mindig egy kicsit bölcsebben, mint korábban.

Egy alkalommal elszakadt a biciklim lánca, ami nekem leküzdhetetlen akadálynak tűnt. Természetesen nagyapához fordultam segítségért, aki mindig is a problémák megoldója volt a szememben. Ahogy együtt álltunk a garázsban, és ő a megoldást kereste, megosztott velem egy bölcsességet, ami örökké megmaradt bennem. „Ami nem javítható, az még nem került a kezembe” mondta nevetve, miközben a láncot vizsgálta.

Végül nem csak a kerékpárt javította meg, hanem ezzel az egyszerű cselekedettel megtanított a kreatív gondolkodásra is. Ahogy a megoldást kereste, nem követte a szokásos rutinokat. Ehelyett új módszereket próbált ki, ami nem mindig hozott kielégítő megoldást, de mindig újrakezdte, amíg végül egy sajátos, de zseniális módon meg nem javította a láncot. Aznap rájöttem, hogy a kreativitás és a rugalmasság kulcsfontosságú, amikor problémákkal szembesülünk. Nem kell tudósnak lenni, néha elegendő a dolgokat egy kicsit másként szemlélni. Sokszor van úgy, hogy nincs megfelelő eszközünk, alkatrészünk a szakszerű megoldáshoz, de a sufni mélyén mindig akad egy alkalmas fémdarab, ami kicsit átalakítva megoldhatja a gondot.

Nagyapám számára a pazarlás az élet tagadását jelentette. Ez nem csak filozófia volt, hanem mindennapok gyakorlata is. „Jó lesz még valamire,” mondta gyakran, miközben újabb „kincset” rakott el a garázs egyik zugába. Ami mások számára haszontalan hulladéknak tűnt, az ő szemében érték volt, aminek eljön még az ideje. És amikor valóban szükség volt rá, nagyapa pontosan tudta, hol keresse.
Sosem vett újat, ha a meglévő még javítható volt.

Egy alkalommal, egy régi rádiót, ami már a kidobásra került, hozott vissza az életbe. Miközben a rádió belsejében matatott, megjegyezte: „Nézd, minden egyes tárgy történetet mesél. A mi feladatunk, hogy meghalljuk ezeket a történeteket és új életet leheljünk beléjük.” Ez a mondata rávezetett arra, hogy a kreativitásunkkal új értéket teremthetünk, és hogy a múlt tárgyai újra hasznos részei lehetnek a jelenünknek.
Nagyapa ezzel a hozzáállásával példát mutatott arra, hogy a pazarlásmentes élet nem csak a környezetünk megóvásáról szól, hanem arról, hogy másként nézzük a világot – mindig keresve a lehetőséget abban, ami már rendelkezésünkre áll. Talán ezért, mindig elborzaszt, amikor a manapság azt mondják a szervizben egy TV-re, mosógépre, hogy nem javítható és ki kell dobni.

Nagyapám nem csak a praktikus tudás terén volt a mesterem, hanem abban is, hogyan lehet egyszerűen, de teljes szívvel élni az életet. Számos kedves emlék kötődik hozzá. Reggel, amikor náluk aludtam, ő készítette nekem a kakaót, mert tudta, milyen édesen szeretem, és még a kiflit is ő szerezte be hozzá a falu kisboltjából.
A snapszerezés estjei is felejthetetlenek számomra. Nagyapa soha nem volt verhetetlen, sokszor hagyott nyerni, hogy élvezzem a játékot. Ma már tudom, ezeken az estéken a versengésnél, sokkal fontosabb volt az együtt töltött idő és a nevetés.
Az erdőjárások során pedig csendben kellett lenni, nehogy elriasszuk az állatokat. Nem volt puskánk, de mégis úgy hívtuk „vadászat”, és így is izgalmas dolog volt egy őzet, nyuszit vagy fácánt megpillantani a sját környezetükben. A vadászatok nemcsak az állatok megfigyeléséről szóltak, hanem arról is, hogyan érzékeljük és becsüljük meg a körülöttünk lévő világot. Azóta is szívesen töltöm a szabadidőmet kirándulásokkal, túrákkal a szabadban.

Most 20 éves egyetemista vagyok, sajnos a nagyapám már elköltözött egy másik, boldogabb világba. Azt gondolom, hogy számára ez nem jelentett nagy változást, hiszen ő még az élete nehézségei ellenére is megtalálta az édent, a kertjében termő paradicsomban, minden kis fadarabban és az erdő csendjében. A vele töltött idő során, bevezetett az ő különleges világába, ahol a legapróbb dolgokban is felfedezhető a boldogság és a csoda.

Kérlek, értékeld a cikket!
Ha 5-ösre értékeled, kattints a jobb szélső csillagra!