Nagyjából 25 vagy 28 évvel ezelőtt, fellépett itt nálunk, Csopakon, a Kultúrházban. Én a mamáékkal voltam, és nem bírtam magammal. Sikongattam, futkoztam fel-le a színpad előtt, Ő meg rámszólt.
Rámszólt Koós János, hogy picit legyek már halkabban…
„Akkor sem bírtál elnyugodni a kis seggeden, őt meg zavartad a műsorban” – mesélte Papus számtalanszor. Volt abban valami felemelő már akkor is, s nincs egy hónapja hogy ismerősöknek elcsukló hangon emlegettem fel az esetet.
Ma reggel, Z. közölte velem a hírt, hogy Koós János is elment… Rámjött a sírhatnék és még mindig nem tértem magamhoz.
Annyi emlék köt hozzá, az egész gyerekkorom átitatta a „ripszrapszódia” – mert nekem nem Liszt rapszódiázott, nem bizony. De az autóban ma is akkor bömböl leghangosabban a rádió, ha a Kislány a zongoránál szól, mert imádom. Annyiszor ültem a Papus fotelja előtt a két térde között és néztük a Hofi féle kabaréjeleneteket, hallgattuk a táncdalfesztiválok megunhatatlan slágereit… 6 éve vagyunk együtt Z-vel, s kábé 600-szor meséltem el neki az ominózus esetet.
Most pedig azt mondják, Ő is felköltözött…?!
Fáj. Aradszky, Hofi, Koós, rajtuk nevettünk esténként, Mama saját himnuszaként fújta az Isten véled, édes Piroskámat. Most pedig egyikük sincs már… Valami nagyon véget ér…
Fenyő Miklós koncertjére tavaly nyáron elmentünk Siófokra, mert ő is a „muszáj látnom élőben” kategória. Boldog vagyok, hogy volt rá lehetőségem, bár ha szigorúan veszem, Koós is megvolt, csak mély emlékek fedik. Nehéz ez, nekem ez a generáció ezerszer többet adott, mint bármely mai előadó, s akárhogy nézem, büszke vagyok rá.
Bezzeg régen mit össze nem puffogtam, hogy nem az agyonhirdetett Disney rajzfilmeket vettük este műsorra, hanem a sok ‘régiséget’… Gyerekként dühített, most meg dagad a mellem a büszkeségtől.
„Biztos nem mond neked a név semmit, mert nem az a korosztály vagy…” kezdik az idősek, én meg kihúzom magam: DEHOGYISNEM! Kívülről tudom a dalait!
Ez az én örökségem.